Az 1848-as székelykocsárdi vérengzés áldozatainak nyomában
Nem olyan régen megbízást kaptam egy fehér-megyei kutatásra. Utána is néztem, milyen anyagok találhatóak a levéltárban. A település Székelykocsárd volt, ami mai román nevén Lunca Mureşului, ami megtévesztő módon Lunca Mureş néven szerepel a levéltári mutatóban. Ott azzal kellett szembesülnöm, hogy az anyakönyvek csak 1881-1903 között találhatóak meg a Gyulafehérvári Állami Levéltárban. Sajnos az egész környék magyar anyakönyveire jellemző, hogy igen hiányosak.
Szállásomat lefoglaltam – fél éve egyszer már megszálltam itt. A tulajdonos rendes, és nagyon jól beszél németül. Korábban elmesélte, hogy kint élt jó pár évet, összeszedte a pénzt és hazatért, megnyitotta a panzióját és a hozzá tartozó éttermét. A szállás ára ugyan nem tükrözte a nyújtott színvonalat, de ez volt a városban a legolcsóbb. A fürdőben például nem volt külön zuhanytálca, hanem egy síkban volt a teljes fürdőszoba, így zuhanyzás után a csúszós papucsban jó nagyot lehet esni egy óvatlan pillanatban. A panzió szobái alagsorban találhatók, így igen dohosak. A közvetlen szomszédságban egy „kultúrkocsma” található nem túl bizalomgerjesztő vendégkörrel, ahol egész nap román népzene szól a dobozos tévéből. A csúcsa az egésznek az volt, mikor reggel felkelés után kinyitottam az ablakot jöjjön be a friss levegő, és a friss levegővel egy csótány is bepottyant a szobába, amit –hogy finoman fogalmazzak –a közelemben levő távirányítóval „kikapcsoltam”. Nem is vártam semmi rosszat, de mikor este 10-re visszaértem a kutatásból, és az ajtónál ismét egy svábbogár kaparta az ajtót erősen lecsökkent a komfortérzetem. A tulajdonos hiába volt kedves, azt hiszem ezt a panziót hanyagolni fogom a jövőben.
Kutatásom a szokásos reggeli rohanással indult a fényképjegyért, amit nem a levéltárban kell kifizetni, hanem az államkincstárnál, ami a város másik pontján van. Nagy nehezen találtam is egy parkolóhelyet. Előttem tíz ember várja, hogy fizesse a fizetnivalóját, ugyan is itt nem csak a levéltári fényképjegyet fizetnek, hanem minden mást, sőt a levéltári szolgáltatások egy elenyésző része ennek. Ahogy hallgattam az előttem levőket, majdnem mindenki útlevelet csináltatott. Ez is a magas romániai kivándorlást mutatja.
Sorra kerülök, odaadom a személyit, adják a „chitanță-t”, ami a nyugta arról, hogy a levéltári szolgáltatás be van fizetve. Gyorsan, egyszerűen ment. Nem úgy, mint másnap.
Akkor cselesebb voltam, és később mentem 15 perccel, hogy elkerüljem a reggeli rohamot. Két-három ember előttem, szintén útlevél… Sorra kerülök, elmondom románul mit szeretnék. Az előtte másokkal mosolygó kedves hölgy, hirtelen morcosra váltott, mikor meglátta a magyar személyimet.
– Román személyije nincs?
– Nincs, Budapestről vagyok és ott is születtem
Magyarázta, hogy ő akkor nem tud kiadni semmit, ha nincs román személyim. Mérges lettem, ugyanis nem először játszották már el velem, hogy nem fizethetek be fotójegyet, ha nem vagyok román állampolgár. Kétszer pl. Sepsiszentgyörgyön egy székely nő. Ugyanaz a nő, két év különbséggel.
A nem túl kedves hölgynek elmagyaráztam, hogy az Európai Unióban vagyunk, és a kollégája tegnap kiadta a jegyet, oldja meg ő is. Címhez írja be: Magyarország, és hadd menjek a dolgomra. Megkérdezte a munkatársát, mi a teendő ilyenkor, végül sikerült megoldania ezt a fél perces folyamatot, 5 perc kötözködéssel körítve. Egy szép napot kívánokkal elköszöntem, és mentem a levéltárba. A szállás és a levéltár közötti úton van egy érdekes körforgalom, de én inkább ökörforgalomnak hívom. Mellette van egy közlekedési lámpa, amely pirosra váltva bent tartja az autósokat a körforgalomban, amiben annyi logikát láttam, hogy valószínűleg korábban több embert elüthettek a gyalogátkelőn, és így legalább meg kell, hogy álljanak az autók.
A levéltárba beérve kikértem a kutatandó anyagot, egyházi, állami anyakönyveket, meg is találtam a rokonságot benne, illetve az állampolgársági jegyzékben, hogy Trianon után kötelezték őket arra, hogy felvették a román állampolgárságot. Érdekes volt látni, a neveket már akkor hogy románosították el. A jegyzék első személye egy Asztalos Tivadar például Astăluș Todor néven szerepel.
A levéltáros hölgyet kérdeztem, beszél-e németül. Mondja, nem. Magyarul úgy tudtam, nem beszél, mert tavaly is ő volt mikor kutattam és próbálkoztam, hátha németül. Kikértem a református anyakönyveket, és megkérdezte:
– Beszél magyarul? Mert ezek az anyakönyvek magyarul vannak.
– Mondom igen, magyar vagyok.
Ekkor esett le, hogy a hölgy azt hitte német vagyok. Előző este ugyan így jártam mikor németül próbálkoztam egy étteremben. 🙂
Következő kérdése, az volt, hogy Ön magyar Romániából? Mondtam hogy nem, de annak tudtam be kérdését, hogy a román média sokszor mutatja be az erdélyi magyarok gyenge román tudását és akcentusát, nekem ezen felül ragozási hibáim is vannak – viszont így, hogy magyarországi voltam, mégis beszéltem a nyelvét,már tetszett neki a dolog, és ő is mondott magyar szavakat, meg hogy van a rokonságában magyar.
A levéltári kutatás után siettem át a lelkész úrhoz Székelykocsárdra, ami 60 km-re található Gyulafehérvártól. Nagyon barátságos és segítőkész volt, előszedett minden iratot, ami re szükségem lehetett a családfakutatás során. Kiderült, hogy egy anyakönyv kivételével megvannak a korábbi anyakönyvek is helyben, egészen a XVII. századtól. Azt az egyet elégették Ceaușescu korában, amiről utalás is található a következő anyakönyvben.
Székelykocsárd neve ismerős lehet a történelemkedvelők számára: 1848-ban a román felkelők itt hatvan embert mészároltak le. Mivel itt az anyakönyvet megmentették és továbbvezették így megtalálható a lemészárolt személyek listája, bár sajnos a lap alján nem látszanak az áldozatok nevei. A lelkész így ír erről:
„ A szerentsétlen 1848-dik év novemberék napjaiban á Székely Kotsárdi reformátis Ekklésiában az oláhok által megölettettek ezek. „
A felkelő gyilkosok nem válogattak nem vagy életkor szerint: az áldozatok között szerepelnek családapák, gyermekek, idősek, férfiak és nők. Megható az egyik keresztelési bejegyzés 1849.január 22-éről: „néhai Demeter Andrásnak, ki 1848-ban, novemberben öletett meg, hátrahagyott özvegyétől Demeter Annától, Klárát”
Vagyis Demeter Anna állapotos volt gyermekükkel, Klárával, mikor a férjét megölték. 
Az anyakönyv arról tanúskodik, hogy a betörő felkelők kezébe is került az anyakönyv, amit a lelkész élete kockáztatásával mentett meg. Első oldali bejegyzés:
„ é sárfoltokat meghagytam, mint forradalmi oláhokat dicsőítő vastag barbár tényt ”.
Halotti anyakönyvben találni még érdekes bejegyzést 1832-ből, mely sokat elmond az elhunyt fiatal természetéről. A temető lelkész a következőt jegyezte fel:
„ Demeter Pál, kinél szelídebb és betsületesebb ifiút Kotsárdon nem esmertem – néhai Demeter György fia több héti szenvedés után forro nyavajában életének 20 /9/12 esztendejében /:eltemettetett 1: julius du”
A kutatást szerencsésen zártam, ugyanis a korábbi anyakönyvekből sikerült a családfát visszavezetni Székelykocsárdon a XVIII. század közepéig. Így elégedetten és élményekkel gazdagabban tértem haza.
