Családfakutatás Beszterce-Naszód megyében
Besztercei kutatásomra Székelyföldről indultam el. Már az út eleje igen kalandos volt, szakadó esőben Korond előtt láttam, hogy három hölgy le volt robbanva egy Audival, kitéve az elakadást jelző háromszög. Megálltam, s kérdeztem, hogy mi történt; mondták,úgy jött velük szembe egy autó, két választásuk volt, vagy ütköznek vele, vagy elrántják a kormányt. A manőver úgy sikerült, hogy egy kátyúban landoltak, és defektet kaptak. Ami szomorú, hogy az emberek nem nagyon törték magukat, hogy megálljanak segíteni. Egy bakói rendszámú kocsi lelassított, beszólt a lányoknak, és azzal tovább hajtott. Később egy román férfi állt meg, hogy segítsen, én viszont addigra már épp kész voltam a kerékcserével. Elköszöntem és mentem tovább. Hozzáteszem, eléggé eláztam, így beugrottam egy panziós barátomhoz átöltözni – csak nem vezetek le közel 200 km-t csurom vizes nadrágban.
Beszterce megyében a szerpentinen nem mindennapi látványban volt részem, egy pásztor ott hajtotta a nyájat a főút mellett, ami valljuk be nem túl veszélytelen, főleg, hogy a juhok ki is mentek az útra.
Megálltam lefényképezni két evangélikus templomot, egy Teke nevű településen, ahol háromnyelvű helységnévtábla fogad: román, magyar és német. Továbbmentem, s beértem Kolozsnagyidára, ahol az erdélyi szász közösség szomorú jelene köszöntött – ott ugyanis az egykori templomnak már csak a tornya áll.
Következő faluban,Galacfalván ismét megálltam, viszont itt nem templomot fényképezni, hanem egy nénit, aki román népviseletben járkált az utcán, és hát valljuk be őszintén, a mindennapokban nem igazán lát az ember népviseletbe öltözött személyeket. Megengedte, hogy lefényképezzem, még a kendőjét meg is igazította hozzá. Kérte 
mutassam meg a képet, nevetett egyet és ment mindenki a dolgára.
Megérkeztem Besztercére. Az Állami Levéltár honlapján azt írják, a kutatóterem 8:00-15:30-ig van nyitva, az állami kincstáré szintén 8:00-tól. Ezzel ellentétben mindkettő 8:30-kor nyit. A fényképjegyet Magyarországgal ellentétben nem helyszínen kell megvásárolni, hanem az állami kincstárban, ami általában a város másik található a megyeközpontokban. Besztercén egyedüli példaként pont a levéltárral szemben, ahol pakolóhely is akadt.
A levéltárban a hölgy nagyon kedves és segítőkész volt. Kicsit kellett várnom rá, mivel gyűlésük volt. Viszont utána hamar kihozta a kért anyagot, állampolgársági jegyzékeket.
A levéltárban igen hamar végeztem, így átrohantam egy Kolozs-Beszterce megye határán lévő településhez, egy házassági anyakönyvet keresni az önkormányzatnál, ahonnan a család elmondása szerint származott a dédmama. Előtte egy hónappal megtaláltam a település Facebook-oldalát, fel is vettem az üzemeltetőkkel a kapcsolatot, s ők már aznap válaszoltak a megkeresésemre. Az oldalt szerkesztő férfivel románul leveleztünk, egy óra múlva elárulta, hogy ő tud magyarul, ugyanis a nagymamája magyar volt, de írni már nehezére esik. Mondta, ha arra megyek,hívjam fel és segít, van ismeretsége az önkormányzatnál. Így is volt, találkoztunk helyben, jött az egyik fiával. Kérdeztem a gyerekeit tanítja-e magyarul? Mondta, nem, pár szót tudnak, ugyanis a szomszédjukban lévő magyar kisfiúval szokott játszani az ő fia. A szomszédja Magyarországról nősült az ő falujába. Megkérte a kisfiát,mondja el mit tud magyarul. Erre a kisfú: „egy kettő három négy, kicsi cipő hová mégy?”
Önkormányzatnál volt egy magyar hölgy, mondta, ő nem nyúlhat az anyakönyvekhez, el vannak zárva. Jelenleg nincs anyakönyvvezető, mert nyugdíjba ment. Ki van írva egy pályázat az állás betöltésére, addig pedig helyettes jár el az ügyemben, várjam meg. Hamarosan meg is érkezett egy román férfi. Két helyre voltak az anyakönyvek lakattal elzárva. Előszedte a házassági anyakönyveket, ám a keresett dédmama nem ott házasodott. Mivel Trianon környéki időszakból kerestünk, érdekes volt látni, ahogy 1920.június 4-én hirtelen átváltanak az anyakönyvek román nyelvűre, úgy, hogy még a keresztneveket is lefordították románra.
Innen visszautaztam Besztercére, Bethlen településen keresztül, ahol megálltam pár percre megnézni a szebb napokat is megélt gróf Bethlen Pál kastélyát, amelyben jelenleg az önkormányzat működik. A kastély mellett pedig szegényes tömbházlakások helyezkednek el.
Míg elértem Besztercére, két balesetet láttam az alig 60 km-es szakaszon:egy ütközést, és egy árokba borult autót.
Elérkeztem a következő településre, amelyet felerészben románok, felerészben cigányok laknak. Az érdekesség, hogy az önkormányzatnak többször küldtem e-mailt a keresett házassági anyakönyvvel kapcsolatban, valamint faxot is, és semmire sem válaszoltak. Az önkormányzatnál egy fiatal srác fogadott, aki segítőkész volt, tetszett neki, hogy jött valaki Magyarországról keresni a „romániai” gyökereit. Csak azt nem értem, ha személyesen ilyen segítőkész volt, miért nem válaszolt soha a leveleimre, amelyeket román nyelven küldtem. A házasság itt sem köttetett, ám a keresett házaspárnak két gyermeke született itt. Plusz információként megtudtam a keresett házaspárról a foglalkozásukat, valamint azt, hogy áttértek a román ortodox hitre, így már tudtam, hol kell keresni a továbbiakban.
Megfordult a fejemben, hogy valószínűleg Besztercén a városban esküdtek, elmentem a helyi önkormányzathoz. Itt ugyan nem voltam túl szerencsés a segítőkészséget illetőleg. Az anyakönyvvezető, mikor meghallotta, hogy Magyarországról vagyok, mondta, nem ad ki semmit, nem ez a módja, hagyjam őt békén. Mikor megláttam a kezén a román nemzeti színű gyűrűt, nem volt több kérdés számomra, miért nem segít…
Felhívtam egy barátom feleségét, aki Erdélyben nyugdíjba vonulása előtt évtizedekig jegyzőként dolgozott. Kihangosítottam, hogy mondja el az anyakönyvvezetőnek a tényállást. Elmondta neki, hogy ő ilyen helyen dolgozott ismeri a jogszabályokat, kiadható az anyakönyv. Mivel múlt időben mondta, hogy dolgozott a hölgy rákontrázott, hogy változott a jogszabály, ami természetesen nem volt igaz. A nő kezébe nyomtam a hivatásos fordító által készített román nyelvű megbízói szerződésem, de visszadobta. Közölte, adjak le egy kérést, és ő majd elbírálja mit ad ki és mit nem, és menjek vissza személyesen újból.
Volt időm elmenni az ortodox temetőbe, megnézni a keresett dédmama sírját, amit sikerült meg is találni. A temetőben az elesett szovjet katonasírok mellett közvetlenül az elesett román katonák síremléke található, aminek az érdekessége, hogy a fejfák kb. 20%-án magyar nevek találhatóak.
Maradt még kis idő városnézésre, ami nagyjából 20 percet tesz ki, az alatt a lényegesebb nevezetességeket meg lehet nézni, ugyanis minden a központban található. A város központjában található gyönyörű szász evangélikus templom közelében egy kisebb sétáló utca is van, ahol beszélgettem is egy helyi magyarral. Ő elmondta, hogy a városnak egyébként kb. 6000 magyar lakosa van.
Kinézetre teljesen német stílusú a központ, megmaradtak a régi főként szászok és magyarok által épített építészeti örökségek. Magyarság szempontjából fontos a római katolikus és a református templom, utóbbi közvetlenül a levéltár mellett helyezkedik el.
Az emberek tekintetében nagyon pozitív a tapasztalatom, azt az egy incidenst leszámítva mindenki nagyon segítőkész és barátságos volt.
Hazafelé az utam annyiban volt kalandos, hogy már sötétben az úton egy ló baktatott át előttem, lovas pedig sehol, pedig fel is volt kantározva. No de hát egy ilyen hosszú és kalandos kutatás után ennyi izgalom még belefér. 🙂
További fényképeket a Facebook oldalamon találhatnak:
Ide kattintva
Az oldal tartalma csak az író beleegyezésével és az oldal megjelölésével közölhető más helyen
Hidvéghy Norbert, családtörténeti kutató
2017 május 23.
