Élménybeszámolóm Újvidékről

Tavasszal megbízást kaptam egy délvidéki kutatásra, ami miatt az Újvidéki központi levéltárba kellett utaznom.

A határt kis kerülővel Tiszaszigetnél léptem át, ugyan is ott csak magyar és szerb rendszámú autók közlekedhetnek, így elkerültem a gyakran 3-4 órás várakozási időt a magyar-szerb határon.

Hamarosan a szerb autópályára kerültem, ahol fizetőkapus rendszer van, ami azt jelenti, hogy mikor belépünk kapunk egy kártyát, és amikor lejövünk a pályáról akkor fizetjük ki a pálya díját.
Igen meleg volt ekkor, az autópálya pedig rossz minőségű. A táj igen kopár síkság. Azt vártam, mikor halad át egy ördögszekér az úton, mint valami amerikai western filmben.
A szerbek  ahogy a közúton, úgy az autópályán is nagyon nyugisan vezetnek, a megengedett 120 felé egyáltalán nem mennek. Ennek oka, mint megtudtam, hogy a pályán több helyre sebességmérőket szereltek, ami von egy átlagsebességet és amikor letérünk a fizetőkapuhoz megkapjuk a büntetést, ha gyorsabban mentünk a megengedettnél.

Szállás, a taxis és a parkolás

Szállásomat előre lefoglaltam e-mailen keresztül. Kérdeztem van-e parkolójuk. Mondják megoldjuk. Ebből a megoldjukból az lett, hogy helyszínen kiderült, hogy mivel a történelmi városközpontban van a szállás, így csak maximum három órát lehet parkolni egy nap. Egy vajdasági barátomat felhívtam és kinézett, megnézett nekem egy parkolóházat az interneten és elküldte a képét, hogy néz ki. Elindultam megkeresni gyalogosan. Megszólítottam egy taxist, hogy tudja-e hol van. Nem beszélt csak szerb nyelven, mutatja üljek be elvisz. Mondom rendben. Elindultunk, nem sokára megláttam a parkolóházat, mondon neki stop, stop, stop. Csak nem áll meg. Körbevitt a parkoló kijáratához, hogy pörögjön még egy kicsit a kilóméteróra.  Az órán láttam egy számot 390 dínár. Erre a taxis megnyomott egy gombot a kocsiban és az álló autó óráját felpörgette 400 dínár fölé. Pénztárcámból elővettem 400 dínárt, nem többet, és akarom odaadni. Erre mutogat, az ezer dínáros felé, hogy azt adjam oda. Én odadobtam neki mérgemben a 400-at és rácsaptam az ajtót és visszagyalogoltam a szállásra, onnan pedig elmentem megkeresni a levéltárat, ahol másnap kellett dolgoznom.

A levéltár

A levéltár a szállástól néhány perc gyalog útra volt. Az Újvidéki Központi Levéltárban, ahogyan az összes szerbiai levéltárban is engedéllyel lehet kutatni, amit néhány hónap alatt kap meg az ember. Itt őrzik az egész Délvidék egyházi anyakönyveit 1828-95 között, amik sok esetben nagyon hiányosak. A levéltár dolgozói igen készségesek és barátságosak voltak. A szabály náluk, hogy egy nap, csak két kötetnyi anyagot lehet kikérni, ami igen kevés, de mivel messziről érkeztem mondták írjak egy kérvényt az igazgató úrnak, hogy kérhessek ki többet. Az igazgató jóváhagyta kérésemet és így megengedték, hogy napi négy kötetet kérjek ki.  Az ott található anyakönyvi másodpéldányokat elkezdték digitalizálni, ami a központi számítógépükön lesz kutatható. Ezt is egyik nap volt szerencsém tesztelni. Ami számunkra szokatlan, hogy az egész program cirill betűkkel íródott, így az is, hogy milyen vallású anyakönyveket vagy milyen településeket keresek. Szerencsére megtanultam a cirill betűket így nem okozott gondolt. A levéltárban a munkatársak között van, szerb, magyar, angol, német és orosz nyelven beszélő alkalmazott is. Amikor én voltam általában egy hölgy volt a kutatóteremben, akivel nem volt közös nyelv (szerbül, oroszul beszélt), de nagyon barátságos és segítőkész volt, én pedig mikor másolatot kértem az anyakönyvekről bevetettem a néhány szavas szerb tudásom, amit díjazott. Ami szokatlan a magyarországi levéltárakhoz képest, hogy a levéltári szolgáltatás díját a postán kell befizetni, ahol a szerben kívül semmilyen nyelven nem beszéltek.

Többnyelvűség

A trianoni utódállamokban teljesen szokatlan, hogy az információk több nyelven is ki legyenek írva olyan szinten, mint a Vajdaságban. A levéltárban a fontosabb információk hat (!) nyelven szerepeltek, míg a postán vagy az önkormányzatokban is négy nyelven. Amikor a postán mentem befizetni a másolatok díját ott láttam, hogy szerb, magyar, ruszin és szlovák felirat is van, pedig mindegyik nemzetiség sajnos 5 % alatti lélekszámmal rendelkezik a városban. Példát vehetnének a szomszéd országok.
Magyar szót az egy hetes ott tartózkodásom alatt sajnos csak egyszer hallottam az utcán.
Érdekes viszont az utcai táblák és a boltok feliratozása. Van ahol csak cirill, van ahol csak latin betűket használnak, van ahol mindkettőt. Nem találtam benne logikát.

Városközpont, Pétervárad

A városközpontban pezsgő élet van, éttermek sorban és csinosabbnál csinosabb lányokat lát a kiránduló. A vendéglátó egységben angolul nagyon jól beszélnek a pincérek, de a némettel és magyarral hiába próbálkoztam. Az utcák tiszták, rendezettek.

A központtól eltávolodva elsétáltam a Péterváradi várba is, ahonnan a Duna szerémségi oldalára kerülünk és csodálatos panoráma tárul elénk. Itt található az az óra is, aminek mutatója visszafele jár.

Visszafele gyalogolva már Újvidék központjában belefutottam egy csalóba. Megállított egy nő, aki észrevette, hogy nem vagyok odavalósi, igen csak turista kinézetem lehetett. Elém állt tört angolsággal, hogy a gyereke rosszul lett és adjak neki pénzt, hogy tudjon telefonálni. Én pedig tettem az értetlent, hogy nem értem mit akar, de ő erősködött tovább. Mutogattam, hogy nem tudok angolul, se szerbül  nem tudom mit akar, keressen mást aki érti, de ő csak tőlem akart pénzt… Hogy pontosan mi lehetett a terve nem tudhatom, de úgy sejtem, ha elővettem volna a pénztárcám, kikapja és elszalad. Mikor látta, hogy velem nem jut semmire odébbált.

Ezen az egy élményen kívül semmi negatív nem ért, így aki szeretne kirándulni Délvidéken egyet, mindenképp ajánlom Újvidéket.

További fényképek ide kattintva. 

Hidvéghy Norbert,
családfa kutató, 2019 május 26.