Családfakutatás Svájcban, Zürichben
Mai blogbejegyzésemben egy különleges helyszínre kalauzolom el olvasóimat.
Vendégségben jártam Svájcban, és ha már ott járok, akkor nem hagyhattam ki, hogy a zürichi levéltárba be ne térjek. Ez azért is különleges, ugyan is Svájc nem kapcsolódik szorosan a magyar családfák kutatásához, úgy, mint pl Ausztria. Vezérelt a kíváncsiság, miben tér el egy svájci családfakutatás a magyartól.
Először is tisztázni kell, hogy Zürichben két levéltár található, melynek német neve könnyen összekeverhető a német nyelvet nem ismerők számára. Egyik a megyei levéltár, ahol én jártam (Staatsarchiv), valamint a városi levéltár (Stadtarchiv).
A levéltárnál parkolni egy fizetős mélygarázsnál lehet, ahonnan lift visz fel a legfelső szintre, ahol egy egyetem mellett található a levéltár. Belépéskor a portán kitöltetnek egy papírt, amin személyes adatokat kell megadni, valamint a kutatás témáját, ahogyan más országokban is. Majd adnak egy beléptető kártyát, amivel be tudunk menni a kutatóterembe. Ám, ezért cserébe fejenként 20 frankot kell fizetni, amit a kutatás végeztével visszakapunk, amennyiben a kártyát nem hagytuk el és sértetlen maradt. A kutatóterembe nem lehet bevinni sem táskát, sem kabátot, még övtáskát sem, hisz tudjuk a reklámból, hasitasi nem kér kódot.
Mivel édesapám unokatestvére az 1956-os forradalom idején menekült Svájcba, ráadásul Zürichben élt, gondoltam hátha találok róla valamilyen iratot. Furcsa volt látni, hogy korábbi fényképüzlete helyén most egy gyorsétterem van, ugyan is a levéltárba igyekezve pont ott vitt el az út.
Az ott dolgozó hölgynek elmondtuk, kit és mit is keresünk. A számítógépes rendszerükbe be is írta a nevet, ám az nem hozott találatot. A továbbiakban egy ott dolgozó történész hölgy válaszolt a kérdéseimre. Megmutatta a számítógépes rendszerüket, ahol rá lehet keresni az 1956-os menekültekre. Ki is adott találatokat, igaz nem túl sokat. Keresett nagybátyám ebben sem szerepelt, ám vele azonos családnevű személy igen. Nagybátyám a forradalom idején 16 évesen szökött Svájcba, amikor igen zord körülmények között élt, pl. híd alatt is lakott, miután egy helyi magyar család befogadta. Valószínűleg azért nem szerepel a menekültek között, mert befogadóállomáson nem jelent meg, mint ahogyan sokan mások sem, ez lehet a magyarázat a rendszerben található kevés névre. A történész-levéltáros hölgy hozott egy 1956-os zürichi lakcímeket tartalmazó könyvet (Adressbuch der Stadt Zürich), amiben szintén nem találtuk nagybátyámat, főleg, hogy a forradalom október 23-án tört ki és a könyv év eleji megjelenésű volt. Ám az egy évvel később kiadott könyvben sem szerepelt, mint bejelentett lakos. További kereséssel a városi levéltárat ajánlotta.
Családfakutatás szempontjából nincs egyszerű dolga egy svájci kutatónak, ugyan is bár településekre tudunk keresni számítógépes adatbázisukban, ezek az anyakönyveket nem tartalmazzák, azok helyben a plébániákon találhatóak. Anyakönyvek viszont nagyon korai időkből, XVI. századból vagy még korábbról is fellelhetőek az országban. Kutatatási korlát Svájcban 80 év, mely vonatkozik a születési, házassági és halotti anyakönyvekre is. Elmeséltem a hölgynek, hogy nálunk állami anyakönyvezés párhuzamosan az egyházival 1895. évtől van bevezetve. Svájcban ez 1847. évtől, tudtam meg.
Az egész levéltárban nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Minden kérdésemre igyekeztek a legpontosabban válaszolni. Mondták, hogy nagyon örülnek, egy ilyen fiatal családfakutatónak, ugyan is a svájci fiatalság nagyon kevés százalékát érdekli a történelem és az őseik. Ha gondolom mehetnék is hozzájuk dolgozni, mondták mosolyogva. 🙂
Hidvéghy Norbert, családtörténeti kutató
2017.09.29.
