Elveszett édesanya – több mint 50 év után megtalálva!
Nemrég egy igen szokatlan kéréssel keresett meg egy hölgy: több mint ötven évvel ezelőtt örökbe fogadták, és szerette volna megtalálni az igazi édesanyját (kérésére, hogy örökbefogadói ne szerezzenek tudomást a dologról, a családnevet és a települések neveit megváltoztattam).
Budapesten találkoztunk; szokásos kérésemre a hölgy minden fellelhető dokumentumot elhozott, s kezdődhetett a nyomozás – Romániában, mivel sem a hölgy, sem az örökbefogadói nem Magyarországon születtek. Az igazi nevét ismerte: Pădurean Vioricának hívták eredetileg, és a Hunyad megyei Karasztón (Cărăstău) született. Házasságon kívül született, így az örökbefogadási iratokon csak az édesanyja neve –Pădurean Parasciva– és akkori lakcíme szerepelt, az édesapáé nem.
Írtunk hát egy meghatalmazást – a hatályos törvények szerint a kutatónak szüksége van ilyenre, hogy a megbízó nevében adatokat kérhessen ki a családról – s elkészíttettem ennek hivatalos román fordítását is; majd munkához láttam.
Elsőként felhívtuk a helyi ortodox papot, hogy az örökbefogadási iratok keletkezési helyén megkeresztelték-e a hölgyet? A pap minden igyekezete ellenére sem találta a kérdéses információt, s arra sem tudott válaszolni, hogy később férjhez ment-e a településen a megbízóm édesanyja. Megkerestük annak – az előzőtől egyébként meglehetősen távoli – településnek a pópáját is, ahol a hölgy édesanyja akkor lakott, amikor a gyulafehérvári árvaházban átvették az akkor még kislány Vioricát, de ő sem tudott segíteni.
Folytattuk a különböző önkormányzatoknál, s végül az egy jegyzőnek a segítségével fontos adatokat derítettünk ki: az édesanyát Pădurean Parascivának hívják, Hunyad megyei lakos, megtudtuk a pontos születési helyét és idejét – a korban szokatlan módon egyébként harmincon felül volt, amikor Viorica lányának életet adott –, s hogy maga is egy leányanya gyermeke, de az ő esetében az édesapa vállalta az apaságot, bár nevére nem vette Parascivát. Zárójelben hozzáteszem: szerencse, hogy nem a megbízó nagyapját kerestük, mert a férfi olyan gyakori román nevet viselt, mint a magyar „Kovács” vagy „Nagy”.
Ennél sokkal szomorúbb hírt kaptunk azonban a helyi anyakönyvvezetőtől: az édesanya időközben elhunyt, s a születési helyétől 200 kilométerre,egy Temes megyei faluban nyugszik. Így az én utam is ide vezetett, hogy megtaláljam a sírt és az esetleges élő rokonokat.
A faluban két ortodox temető is volt, egy szerb és egy román; idős román nénik és egy építkező cigányember igazított útba az utóbbihoz – ő visszautamon egyébként németül köszöntött (allesGute!), azt hitte, hogy a közeli, elhanyagolt sváb temetőt rendszeresen látogató németek egyike vagyok. A román temetőben azonban hiába néztem végig az összes fejfát, nem találtam Parasciva asszony sírját, de nem lehettem biztos a dolgomban, hiszen némelyikről teljesen lekopott már a felirat. A helybéliek sem tudtak útbaigazítani a megfelelő sírhelyhez, ezért végül két nap múlva tolmáccsal tértem vissza a helyszínre, akivel meglátogattuk az ortodox papot. A pópa saját házában fogadott és türelmesen végighallgatott minket; ismerte is a kérdéses családot, ám mondta, hogy az édesanyát nem ő temette, mert a család inkább a hozzájuk közelebb eső szerb temetőt választotta. Elmondta azt is, hogy a hölgynek két további gyermekéből az egyik még mindig él, és ugyanabban a házban él, meglehetősen szegényes körülmények között, a feleségével együtt. A pópa oda is vezetett a házhoz, a házaspárnak pedig előadhattam, hogy Magyarországról jöttem egy hatvanas években örökbeadott nő édesanyját keresve, s mikor megmutattam az örökbeadási dokumentumot, a férfi kihozta a házból édesanyjuk személyi igazolványának másolatát, s mondta, hogy vigyem a testvérének Magyarországra. Kiderült, hogy nem is tudott róla, hogy van egy nővére – nem mellesleg a fivért Viorelnek hívták, ami a Viorica férfiváltozata, azaz az édesanya vélhetőleg örökbe adott nővére után nevezte el annakidején a kisfiút.
– Soha nem mondta senki, nem is sejtettük, hogy van egy nővérem valahol a nagyvilágban. De nagyon örülök neki, nagyon boldog vagyok. Szeretném megismerni – mondta nekem. Azt is elmondta, hogy bár van gyereke, de ő is inkább örökbe adta, mert nem tudta eltartani. Az elhunyt fivérről viszont megtudták, hogy annak egyik gyereke Olténiában, a másik Németországban lakik. A telefonszámát is megadta a férfi, hogy magyarországi nővére felhívhassa. Viorel egy fényképet is mutatott az édesanyáról, majd a szerb temetőben megmutatta édesanyja és a halott fivér sírját.
Ennyi információ birtokában találkoztam ismét Budapesten a megbízómmal, aki érthető módon eléggé izgult. Elmeséltem neki, mire jutottam, s odaadtam az édesanya személyi igazolvány másolatát és a fényképeket, s soroltam a rossz és jó híreket: hogy édesanyja 2009-ben már elhunyt, azonban van egy élő féltestvére Viorel, aki szeretné őt megismerni, akinek egy gyermeke van, s hogy van egy már sajnos elhunyt féltestvére, akinek két gyermeke van. Átnyújtottam Viorel telefonszámát is – innentől minden már csak a testvérpáron múlik.
Különleges élmény volt részt venni ebben a kutatásban, hiszen immár nem csupán a múlt rejtelmeiben merültem el, hanem kapcsolatot teremtettem olyan rokonok, testvérek között, akik egészen eddig nemhogy egymás hollétéről, de létezéséről sem tudtak.
Hidvéghy Norbert, családtörténeti kutató
2017 szeptember 18.
